Amíg élnek a fák, amíg látom a hegyeket, addig úgy gondolok rád, ahogy kacagnak a gyerekek, tiszta szívvel, szeretettel, könnyes szemmel, őszintén, mert mindenhez szeretet kell, ami erősebb, mint én.

Nem akartam beléd szeretni, és nem hiszem, hogy te is akartad volna. De amikor találkoztunk, mindketten éreztük, hogy nem tudunk tenni semmit az ellen, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, minden különbözőségünk ellenére, és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre.

Érdekes,hogy amikor segíteni kéne,senkinek nincs köze hozzám. Amikor pedig bele kell szólni valamibe,akkor mindenkinek van..!

Kíváncsi vagyok mit gondolsz, amikor megpillantasz. Illetve, ...gondolsz egyáltalán rám? Vagy én is csak épp olyan vagyok a szemedben, mint a többi ember? Talán mosolyogsz egy kicsit, amikor meglátsz. Talán sikerül néha egy kis boldogságot csalnom a napjaidba. Talán szereted, ahogy a vicceiden nevetek. Talán a te szíved is ugyanúgy megdobban ilyenkor, ahogy az enyém. Talán...remélem így van.

Rengeteg idő telt el, mióta utoljára beszéltünk. Rájöttem arra, hogy már nem kereslek, már nem érdeklődöm utánad. Azóta más vagyok. Az idő tett ilyenné. Az az idő, amit sírva töltöttem, azon agyalva, hogy miért mentél el, és miért hagytál magamra?! Ma már.. Ezt lezártam. Rájöttem, hogy bármennyit sírhatok, semmi sem történne. Most boldog vagyok. Nélküled!

Mindig erősek akarunk lenni. Akárhogy is akarjuk elfeledni a múltat, mindig ott maradnak fejünkben az emlékek. Hiába mondogatjuk, erős leszek, és el fogom felejteni, nem fog tönkretenni, nem sírok utána, nem szeretem, és nem hiányzik. A valóság eltér. Sírunk, tönkretesz minket, szenvedünk, kimondhatatlanul hiányzik... és igazából szeretjük.

Néhányan úgy vélik, az tesz minket erőssé, ha kapaszkodunk valamibe. Pedig néha az, ha elengedjük.

Az a baj az emberekkel, hogy mindig a másiktól várják, hogy keresse. Miért nem lehet a büszkeséget félretenni?! Egyetlen egy életünk van, és mindig bánni fogjuk, hogy akkor amikor még nem volt késő nem tettük meg amit szerettünk volna.